Mi is az a dramatikus interaktív mesélés és történetmondás?

címke: dramatikus, mese, szerep, interaktív, improvizáció
szerző: Szatmáriné Márton Tímea

A dramatikus interaktív mesélés és történetmondás ötvözi a néphagyományban megőrzött mesélési stílust, a klasszikus értelembe vett mesélés eszköztárát, a dramatizálást és a rögtönzést. Ez a mesélési technika nem töri meg a történet menetét, nem tesz nagy kitérőket közben, célja a mese megismertetése és az élménynyújtás. Az teszi interaktívvá, hogy a hallgatóság belép a történetbe, pl. egyszerű jelmez felvételével szerepbe lép. A mesetudatot segítik az alkalmazott kellékek, jelmezek, stilizált díszletek. A játszóknak lehetőségük van a mese/történet szövegének elmondása mellett arra is, hogy improvizáljanak, hogy saját előzetes ismeretüket, tapasztalataikat beemeljék a cselekménybe. A történetmondó feladata, hogy a mesét a medrében tartsa, úgy, hogy a szerepben megmaradva reagál, vagy magyarázatot ad a történetben felbukkanó ismeretlen szavakra, így biztosítva annak folyamatosságát, az átélést, a meseélményt. A játék elsődleges célja mindig az élménynyújtás.

Szerepbelépés

A mese/történet elmondása közben a gyermekek önként jelentkeznek a szerepekre, és így rögtön megelevenedik számukra a mese. Bevonásuk egy-egy stilizált jelmez vagy kellék kézbeadásával történik akkor, amikor az adott karakter aktuálissá válik. Ebben a mesélésben még az is megtörténhet, hogy egy gyermek több szerepet is felvállal, például ő a bajbajutott hangya, de szúrós, tövises bokor is a következő jelenetben. Tehát senki nem marad kívül a mesén. A játszó, mivel nem ismeri a mesét, nagymértékben támaszkodik a mesélő narrációjára. „A gyakori mesélésnek köszönhetően a gyermekekbe spontán módon beépülnek a szituációtól független narratív mondatsémák, szövegsémák, amelyek az eredményes iskolakezdés nélkülözhetetlen feltételei. Akiknek nem, vagy ritkán mesélnek, akik elbeszélő szövegeket csak elvétve hallanak, azok számára nehézséget okoz a közölt szövegek megértése, saját mondanivalójuk leíró/elbeszélő közlése.”[1] Játék közben a gyermek aktív, érdeklődése szinte mindvégig fennmarad. Cselekvésen keresztül érti meg a történet szövegét, tanul mesei igazságokat, sajátít el erkölcsi normákat. 

A közös mesélés és játék folyamata

A szerepmegformálást és a gyermekek improvizációjának minőségét nagyban befolyásolja a mesélő instrukciója. Minél pontosabb a szóbeli leírás, annál hitelesebb a megformálás, az improvizáció. A dramatikus interaktív mesélés és történetmondás során a gyermek a mesélő szavaira hagyatkozva rögtönzésre ’kényszerül’. Ez történhet csak nonverbális jelekkel, vagy csak beszédreprodukcióval, a legjobb esetben a kettő együttesen jelenik meg. Gabnai Katalin (1987) szerint a rögtönzés két fázisból áll: az elgondolásból és a kifejezésből. E két művelet a játszó saját énjét állítja szembe a külvilággal. A gátlások feloldása nagy szerepet játszik a személyiségformálásban. A beszédkedv felkeltésével megindul a beszédfolyamat. A gondolkodással párhuzamosan egyre magasabb szintre fejlődik a gyermek nyelvi kifejezőkészsége. Az óvodáskorú gyermek nem képes olyan fokú improvizációra, mint egy iskoláskorú gyermek. Ő a korábban látott mintát képes beemelni egy adott szituációba, azokat gyúrja össze a saját élményeivel és tükrözi vissza nekünk. Úgynevezett félimprovizációt produkál.

 A mesemondó /történetmondó szerepe

A mesélő szemléltető eszközök széles palettáját használhatja, hogy motiválja a gyermeket a mesehallgatásra, hogy segítse a történet megértését. Már Zóka Katalin [3] is felhívja a figyelmet arra, hogy mesélő eszközei esztétikusak, biztonságosak, az egész gyermekcsoport számára jól láthatóak és csak jelzésszerűek legyenek, hogy a gyermeki fantázia szárnyalhasson.

A dramatikus interaktív mesélés és történetmondás technikájánál a mesemondó/történetmondó stílusa meghatározó, hiszen elszomoríthatja, megnevettetheti, megnyugtathatja játszó közönségét. Általa feltárul a csodák világa, a hallgató fantáziája beindul, képekben látja a történetet. Az interaktív mesében a történetmondás sokkal intenzívebben történik, mint a klasszikus mesénél, hiszen a mesemondó élőszóval alkotja meg a képzelt mesei helyszíneket (szókulissza), a szereplők jellemét, hogy a játszók minél hitelesebben lássák a cselekményt, formálják meg a karaktereket.

A mese bemutató személye is szerepbe bújik, a mesélőjébe, onnan irányítja a történet vezérfonalát. Ezt megteheti úgy, mint narrátor és úgy is, mint egy meseszereplő (pl.: szegény asszony). Így vagy úgy, de mindenképpen a mesén belül tartózkodik. Aktív részese a játéknak, így a gyermeket könnyen be tudja vonni a szerepbe. A játékban ő színész, előadóművész, segítő, irányító. Ebből a helyzetből sokkal könnyebb a gyermeket szerepbe invitálni. A bizalommal teli, oldott légkör inspirálja őt, és már létre is jött az interaktivitás. A játékban bent lévő mesemondó használhat színházi elemeket a mélyebb átélésre, díszletet, kellékeket, jelmezeket. A stilizált kellékek jobb megoldási lehetőségeket adnak ebben a mesélésben,  hiszen így teret kap a gyermek fantáziája (szimbólumjáték), és nem veszik el a játék spontaneitása. Éppen ez az egyik fő különbség a mesedramatizálás és az interaktív mesélés között. Ez utóbbi nem előadás céljából születik, hanem a közös játék öröméért, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon szórakoztató előadás is kikeveredhet egy-egy ilyen meséből.

 A drámapedagógia hitvallása a dramatikus interaktív mese-játék módszerére is igaz: „…a mintha-világ a valóság mintájára szerveződik, az ott szerzett viselkedési jártasság (és bátorság) alkalmazható a való életre. Játék (cselekvés) révén valódi tudásra és tapasztalatra teszünk szert. A drámapedagógia fejlesztő hatása tehát abban rejlik, hogy a dramatikus megjelenítés révén a résztvevő a történések részesévé válik, vele esnek meg (a valóságban vagy a mintha, képzelt szituációban) a dolgok.” [4]

 [1]Szombathelyiné Dr. Nyitrai Ágnes 2010: Mesékből sarjadó kompetenciáink, in: Kapocs, 9. évfolyam 2. szám http://epa.oszk.hu/02900/02943/00045/pdf/EPA02943_kapocs_2010_2_02.pdf

[2]Raffai Judit (2013): Napjaink Magyar Mesemondói. HÍD - irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, Forum Könyvkiadó: NoviSad / Újvidék  Srbija / Szerbia, 2013:(10.szám) pp. 115-126.

 [3]Zóka Katalin (2007): Varázseszközök az óvodában 13, Budapest: SuliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht.

[4]Pinczésné Palásthy Ildikó (2009): A drámapedagógia produkciófelülete és hatásmechanizmusa, Mediárium: Társadalom- egyház-kommunikáció (3. évf.) 1-2. sz. 89 – 97. old. (92.o)URL:http://epa.oszk.hu/01500/01515/00005/pdf/mediarium-iii_089-098.pdf

* A bejegyzésben megjelent minden kép saját munkafolyamat közben készült, a képek nyilvánossá tételéről a képen szereplő személyek, illetve kiskorú személyek gondviselői, szülői nyilatkozatot tettek. 

A témához kapcsolódó szakkönyvek:

>>>>>>>BŐVEBBEN<<<<<<	>>>>>>>BŐVEBBEN<<<<<<